A nyár közepi hőségben, frissen szerzett megfázásommal és minden idők legrosszabb focivébéjének élményével belehallgattam az új Eminem lemezbe...

Közben persze rájöttem, hogy egy éve nem írtam, és akkor sem volt túlzottan érthető, így most megpróbálok kicsit következetesebb lenni, és ebből kifolyólag most csak Eminemmel foglalkozom.

Recovery, ami az album címét illet, és  Not afraid klippes dalnál már érezni lehetett, hogy itt bizony slágergyűjteménnyel fog találkozni a hallgató. Ami különben Marshall Matters esetében nem újdonság, hiszen amihez ő hozzányúl abból pár milliót mindig eladnak. Azonban eddig mindig kicsit provokált, feszegetett és polgárt pukkasztott. Legutóbbi lemezénél már lehetett érezni, hogy nagyon dallam-centrikusak lettek az alapok is, és az a helyzet, hogy a Recovery az elmúlt 10 év legjobb Pop Albuma. Pink, Rihanna, Lil Wayne, csak hogy egy két közreműködőt megemlítsek. És azt kell mondanom - mind amellett, hogy továbbra is az Eminem Show-t tartom a legütősebb lemezének - nagyon kellemesen csalódik az ember. Mert a Pop zene lehet kicsit hip-hoposabb, kidolgozottabb, őszintébb és szókimondó is. Természetesen nem arról van szó, hogy Eminem nem tud már rappelni, mert technikailag nagyon is rendben van.

De mielőtt az egekig magasztalom, azért ott motoszkál bennem, hogy gyakorlatilag minden amit eddig Slim Shady kritizált, most a saját terméke lett. És különösen fura érzés, amikor az évekkel ezelőtt Eminem által nyíltan halálba kívánt Everlast dallamvilága köszön vissza. Ami még talán egy mosolyt megér, az a jó öreg Haddaway által performált What is Love feldolgozása, No Love címmel.

Az összkép viszont tényleg jó. 17 olyan dal, amiből három máris az amerikai lista top 10-ben van, pedig csak egyhez van videó klip. A recept működik, Eminem visszatért, nem drogozik, és lehet hogy David Guetta  kénytelen lesz új dolgokkal előállni, ha igényt tart a Pop piacra. 

8.5 / 10